Phenacodus (1. kép): 60 millió éve, a paleocén korban jelent meg, rókaszerű alkata volt. Öt-öt lábujjal a ragadozókhoz hasonlóan talpon járt, az ujjak végén azonban kis paták voltak találhatóak. A Phenacodusból alakult ki Európában a Hyracotherium és Amerikában az Eohippus, melyek közül csak az utóbbi maradt fenn.

Eohippus (2. kép): Az eocén korra alakult ki, elülső lábain négy-négy, míg a hátulsókon már csak három-három ujja volt. Ujjaikon a kutyákéhoz hasonló ujjpárnák voltak (ezek maradéka a ló lábán látható ún. szarugesztenye). Átlagos magassága 36 cm lehetett, élőhelyei feltételezhetően laza talajú őserdők, vízpartok és iszapos területek voltak. Fogazata alapján lombevő volt, az alacsonyabb cserjék és az aljnövényzet leveleit ehette, de már megjelentek a fűevésre való áttérés kezdeti jelei.

Mesohippus (3. kép) és Miohippus (4. kép): kb. 25-40 millió éve az oligocén korban jelentek meg és az amerikai kontinensen éltek. A Mesohippus és a valamivel fejlettebb Miohippus két hasonló, és részben egymást követő időben élt „ősló” volt. Mind a négy lábukon három ujjuk volt, közülük a valamivel vastagabb középsőre nehezedett a legnagyobb súly. Táplálékuk kezdetben leginkább puha lombú fák és cserjék hajtásai voltak. 10-25 millió évvel ezelőtt, a miocén korban az őserdőket szavannák, sztyeppék váltották fel, amihez az állatok úgy alkalmazkodtak, hogy fogazatuk egyre inkább alkalmassá vált a fűfélék fogyasztására, valamint nyakuk megnyúlt, hogy kényelmesen elérjék a füvet. Szemük is megváltozott, a fej oldalára tolódott el, így látóterük megnőtt és könnyebben észrevették a közeledő ragadozókat. A Miohippusból három kontinensen három különböző fejlődési ág vált el egymástól. A Dél-Amerikában található Thaotherium, valamint az Eurázsiában élt Anchiterium származéka a Hypohippus nem fejlődtek tovább, míg az Amerikában maradt Miohippusból kifejlődött a Parahippus, a Merychippus őse.

Merychippus (5. kép): Valódi mérföldkő a ló evolúciójában. Ugyan még mindig több ujja volt, de már a testsúly nagy része a középső ujjon volt. Lábain már patát találunk és véglegesen áttért a lombevésről a fűevésre. A legnagyobb egyedek testnagysága az egy métert is elérhette. Ujjai közül csak a középső érte a talajt nyugalmi állapotban, míg gyors mozgásban a többi ujj „lengéscsillapítóként” működött közre.

Pliohippus (6. kép): Az első „ősló”, melynek minden lábán egy ujj volt, mintegy 6 millió éve jelent meg. Ujjain a mai lovakéhoz teljesen hasonló pata volt. A ló törzsfejlődésének ez az ága Amerikában maradt fenn, míg a Merychippusból korábban kialakult más ágak (Hipparion, Neohipparion, melyből a Stylohipparion alakult ki) a pliocén korszak végére kihaltak.

Equus: kb. 1 millió évvel ezelőtt jelent meg a ma élő ló Észak-Amerikában, ahonnan eljutott Dél-Amerikába és Európába is. Az amerikai kontinensen azonban idővel kihalt és Eurázsiában fejlődött tovább.

Az Equus nem négy alnemre tagolódott ezt követően: 1. Equus – valódi lovak; 2. Asinus – szamarak; 3. Hemionus – félszamarak; 4. Hippotigris – zebrák.

A lovak 1493-ban tértek vissza Amerikába, Kolumbusz Kristóf segítségével. Az első lovak spanyol származásúak voltak. A spanyolok terjeszkedésével egyes lovak gazdátlanul maradtak, ezek aztán nagy, elvadult méneseket hoztak létre, belőlük lettek a musztángok (melyek ezért nem vadlovak, hanem a házi lovak elvadult példányai – dedomesztikáció). Az amerikai őslakosoknak nem volt szavuk a ló megnevezésére, ezért egyes bennszülött nyelveken a lónak kutya vagy szarvas a megnevezése (egy esetben „szarvas-kutyának” nevezik).

A közhittel ellentétben a zebra nem a lófélék családjába tartozik, hanem a szamarakhoz. A lovak az eurázsiai hegységektől északra fekvő nagy síkságot népesítették be, míg a zebrák, szamarak és félszamarak az ázsiai és az észak-afrikai sztyeppéken terjedtek el. A jégkorszak végét csak egyetlen vadlófaj élte túl, mely két alfajra tagozódott: a tarpánra (7. kép) és a takira.

A ló háziasításának pontos idejére és helyére vonatkozóan nincs általánosan elfogadott elmélet, így lehetséges, hogy egyidejűleg több helyen történt. A szakértők nagy része azonban valószínűnek tartja, hogy a ló háziasításának folyamata Közép-Ázsiában kezdődött, a korai civilizációk idején, nagyjából 4000 évvel ezelőtt, majd a mai Dél-Oroszország, illetve Mezopotámia területén folytatódott. Bizonyítható, hogy a körülbelül ötezer évvel ezelőtt virágzó botaji kultúrában (a mai Kazahsztán területén) már foglalkoztak lovakkal.

A lovat kezdetben húsáért és tejéért tartották, később azonban a nomád lótartók rájöttek, hogy felszerelések, sőt emberek szállítására is alkalmas, így elkezdték málhás lovakként használni. A kerék mezopotámiai, hétezer évvel ezelőtti feltalálásának köszönhetően a ló fogatban való használata is elterjedt. Nyugat- és Közép-Európában kb. 700 óta, a vaskortól használják a lovat hátaslóként.

2005-ben mitokondriális DNS-vizsgálatot végeztek számos mai lófajta és 53.000 éves lócsontok felhasználásával. Ennek eredménye szerint az összes mai lónak egy közös őse volt. A ma is élő, de sohasem szelídített Przewalski-lónak 66 kromoszómája, míg a házi lónak csak 64 kromoszómája van. A genetikai vizsgálatok azt mutatják, hogy a Przewalski-ló (8. kép) Eurázsia keleti sztyeppéiről származik, ezért nem ahhoz a csoporthoz tartozik, amelyből a ló fejlődött ki, vagyis a tarpán-csoportból.