Pongrácz László
A tenyésztési eljárásoknak az elmúlt évszázadokban két nagy csoportja alakult ki. Amíg a XVIII. század vége felé – főként Franciaországban, de másutt is – a keresztezés vált Európa-szerte általánossá, addig a XIX. század elejére – kezdeti keresztezések után – a rokon- és beltenyésztésre, illetve a törzskönyvezés általános bevezetésére építve számos olyan fajta alakult ki, melyek máig meghatározóak a lótenyésztésben (pl. angol telivér). Napjainkban a fajtatiszta tenyésztés és keresztezés megítélésében eltérő felfogásokkal találkozunk. A lótenyésztők között érzékelhető, hogy a hagyományos fajtákat tenyésztők kevésbé – vagy másként – érdekeltek a keresztezésekben és pl. a biotechnológia új lehetőségeinek alkalmazását is konzervatívan ítélik meg (ld. mesterséges termékenyítés az angol telivérnél). A rövidebb múltra visszatekintő sportló fajták tenyésztői viszont – főként gazdasági megfontolásokból – előszeretettel alkalmazzák a keresztezést és pl. az embrióátültetés módszerét. Így van ez pl. a holland sportló esetében is, amit az elért eredmények messzemenően alátámasztanak. Az állattenyésztés története tehát azt mutatja, hogy a fajtatiszta tenyésztés korszakai akkor következtek be, amikor a keresztezések hatására sokirányú, új lehetőségeket rejtő állományok alakultak ki és ezáltal megteremtődött az eredményes szelekció alapja. A keresztezéses nemesítés időszaka viszont akkor jött el, amikor az igények megváltoztak vagy a fajtatiszta populációk géntartalékai kimerültek. Az állatfajták jelentős része keresztezéssel jött létre, a következetes és eredményes keresztezéshez viszont fajtatiszta állományok, illetve vonalak szükségesek. A fajtatiszta tenyésztés és a keresztezés tehát semmiképpen nem tekinthetőek ellenlábasoknak, hanem egymást szervesen kiegészítő fontos eljárásoknak, amelyek csak állandó kölcsönhatásban, a szelekciós módszerek korrekt alkalmazása által eredményezhetnek valódi genetikai előrehaladást!
A fajtatiszta tenyésztés azonos fajtába tartozó egyedek párosítását jelenti. Az egyedek rokonsági fokától függően ide tartozik a: kombinációs párosítás, vérfrissítés, beltenyésztés/rokontenyésztés, valamint a vérvonaltenyésztés. Ebben az esetben a tenyészállat- és a haszonállat-állomány azonos. Főként a jól öröklődő tulajdonságok javíthatóak vele eredményesen. A fajtatiszta tenyésztés célja hosszú ideig a fajtajelleg megőrzése volt. Egy-egy fajta tenyésztői sokáig arra törekedtek, hogy az adottságokhoz legjobban alkalmazkodó fajtákat megóvják az idegen hatásoktól.
Napjainkban a fajtatiszta tenyésztés céljai a következőkben összegezhetőek: fajtatiszta tenyésztés közvetlen piaci értékesítésre, fajtatiszta tenyésztés fajtamegőrzés céljából, (pl. őshonos fajták fenntartása), fajtatiszta tenyésztés keresztezési partnerek előállítása céljából.
A „tökéletes” kombináció megtalálása a lótenyésztőket is régóta foglalkoztatta. Megfigyelték, hogy egyes mének kancautódainak bizonyos más ménektől származó ivadékai egészen különleges képességekkel rendelkeznek. Ezen párosításokat azután a lehetőségekhez mérten többször megismételték. A kombinációs párosítás célja tehát az, hogy az apai és anyai eredetű gének által kódolt tulajdonságok optimálisan egészítsék ki egymást, azaz megtaláljuk – esetünkben adott fajtán belül – azokat a szülőket, melyeknek utódai kívánatos küllemet mutatnak és emellett nagy teljesítményre is képesek.
Hazai félvér méneseinkben évente megszemlélték a teljes állományt, így a csikókat is, és ennek köszönhetően számos jó kombinációnak bizonyult párosítást éveken keresztül megismételtek. Így viruló kancacsaládok alakultak ki. Az angol telivért tenyésztők szintén számon tartják az un. „golden cross” kombinációkat. A kombinálódó képesség megítélése azonban időigényes, megbízható módszerei nincsenek. A korábbi megfigyelésekből, tapasztalatokból lehet ugyan következtetéseket levonni, de ehhez még jó adag szerencse is szükségeltetik. Megbízhatóbban csak az utókor tudja értékelni azt, hogy mennyire sikerült egymással kedvező kombinációt adó állatokat párosítani. Nem véletlenül mondta BAKEWELL, a híres angol tenyésztő hogy: „Párosítsd a jót a jóval, a legjobbat a legjobbal”!
Az ún. sorozatpárosítás lényege, hogy az állatokat nem egyedenként kezeljük, hanem – rendszerint apai származás szerint – csoport(ok)ba soroljuk őket. Alapos vizsgálódás eredményeként a csoport tagjaira általában jellemző kívánatos és kevésbé megfelelő tulajdonságok ismeretében választjuk ki azt a mént, amelyik a csoport minden tagjával párosítva összhatásában várhatóan a lehető legjobb kombinációt adja. Ezáltal a további nemesítő munka több eredményt ígér. A gyakorlatban ez a módszer többek között a Hortobágyon eredményezett heterogén kancaanyagból néhány generáció alatt mutatós és használható lóállományt. A lótenyésztők azonban – részben érthető okokból – szívesebben gondolkoznak egyedekben, különösen akkor, ha csak néhány kanca áll a tulajdonukban. Az ilyen nagyüzemi, „iparszerű” kombinációk tehát napjainkban nem tűnnek aktuálisnak.
Ha a párosítás során a hím- és nőivarú egyedeket hosszabb időn át egy adott állományból válogatjuk, akkor beltenyésztést végzünk. Rokontenyésztésről akkor beszélünk, ha közelebbi rokonokat párosítunk egymással. Ennek fokozatai az igen szoros, a szoros és a mérsékelt; annak megfelelően, hogy a közös ős az 1-2., a 3-4., vagy az 5-6. ősi sorban található.
A köztudatban az a nézet terjedt el, hogy a lótenyésztésben többnyire nem szívesen alkalmazták/alkalmazzák a beltenyésztést és a (szoros vagy igen szoros) rokontenyésztést, mert depresszív hatása lehet. Ennek ellentmond az a tény, hogy több nagyszerű lófajta rokontenyésztés alkalmazásával jött létre, illetve a beltenyésztés alkalmazásával vált egyöntetűvé. Az angol telivér, az izlandi póni vagy korábban a lipicai ló tenyésztése a beltenyésztés tipikus példái voltak, mert az adott populáción belül folytatott tenyésztői munka során új, „idegen” állatok nem jutottak szerephez. Az angol telivérek eredete pl. mindössze 26 ménre (az 1700-as évektől már csak 3!) és 50 kancára vezethető vissza. A fajta az 1600-as években alakult ki és az 1700-as évek eleje óta egyetlen csepp idegen vér nem került bele.
Az arab törzsek lótenyésztői nem riadtak vissza még a legszorosabb rokontenyésztéstől sem. Megesett, hogy ráadásul mindezt generációk során át alkalmazták. Viszont nem tévesztették szem elől a – sokszor kíméletlen – kipróbálást, azaz a rokontenyésztett egyedeket szigorú szelekciónak vetették alá! Így alakulhatott ki többezer év alatt a rettentően szívós, tulajdonságait megbízhatóan örökítő arab telivér.
A félvértenyésztésben éppen olyan példák sorakoztathatóak fel a rokontenyésztés mellett és ellen, mint a telivéreknél. Itt azonban rendszerint nem a teljesítőképesség, hanem a típus került a rokontenyésztés alkalmazása során előtérbe (pl. a nóniusz vagy a furioso-north star esetében).
Kétségtelen tehát, hogy ezen eljárások alkalmazásával az additív gének rögzítése révén jó örökítőkre lehet számítani a lótenyésztésben is. A helyes rokontenyésztés ugyanis növeli az állatok tenyészértékét, ami fokozódó homozigozitásukból adódik. Ugyanezen okból viszont csökken a nem additív tulajdonságok minősége és természetesen a várható teljesítőképesség, amit rokontenyésztés okozta depressziónak hívunk. A rokontenyésztett egyedek sokszor kisebb vitalitásúak és a lótenyésztők többnyire nem engedhetik meg maguknak, hogy csekély használati értékű lovat tartsanak csak az utódáért.
A fajtatiszta tenyésztési eljárások közé tartozó vérfrissítésről akkor beszélünk, ha ugyanazon fajtának vagy fajtacsoportnak idegen tenyészetéből, tenyészkörzetéből vagy külföldről származó egyedeit (főleg apaállatokat) használunk a tenyésztésben. Erre az eljárásra olyan esetekben kerülhet sor, ha az állományban a genetikai előrehaladás nem kielégítő, bizonyos degeneratív jelenségek mutatkoznak, vagy ha egyes tulajdonságokat meg kívánunk honosítani a populációban. Mindig szem előtt kell azonban tartani, hogy a vérfrissítés céljából tenyésztésbe állított egyed minőségben a hozzá párosítandó állomány felett álljon, tehát inkább kevesebbet, de mindig kizárólag a minőségi előrelépést szolgáló tenyészállatot alkalmazzunk!
A „vonal” kifejezést a gyakorlatban legtöbbször genealógiai, azaz leszármazási értelemben használjuk. A bábolnai (korábban shagya) arab fajtán belül beszélhetünk pl. Shagya (a korábbi névadó), Gazal, Jussuf, Kemir, Koheilan, O'Bajan, Siglavy stb. vonaláról, a gidrán fajtában Gidrán IV (vagy Gidrán XI), Gidrán "B" VII, Gidrán "B" VIII stb. vonaláról. Az egyre távolabbi ős tényleges genetikai hatása azonban csökken, azaz tulajdonságainak megjelenésével egyre kevésbé számolhatunk. Az ilyen jellegű nagy várakozások tévútra vezethetnek. Ennek ellenére a vérfanatizmus képviselői egy-egy vonalalapító jelentőségét messze túlhangsúlyozzák, ami esetenként csillagászati ménárakban is kifejezésre juthat. Ugyanakkor kis létszámú fajtákban a genealógiai vonal pedigrisztikai rendező elvként értelmezve hasznos segítséget nyújthat, mivel megkönnyítheti az indokolatlanul szoros rokontenyésztés elkerülését (ld. magyar fajtáinkat: nóniusz A, B, C, D vonal; gidrán A, B, (C) vonal stb.).
Genetikai értelmében a vonal alatt általában egy-egy kiemelkedő képességű állattól származó, azzal többé-kevésbé rokonságban lévő állomány egyedeit értjük. Ezek szerint a vonal egy populáción belül olyan – bizonyos zártsággal létrehozott – kört jelent, melyben a rokontenyésztés útján a fajta többi részétől genetikai szempontból elkülönülő génfrekvenciákat alakítunk ki. A vonaltenyésztést tehát a korszerű nemesítési stratégiákban nem csúcsteljesítményként, hanem új kombinációk kiindulási pontjaként kell kezelnünk és hasznosítanunk. A vonal kialakítását igazoltan nagy tenyészértékű, örökletes terheltségektől mentes apaállatokra (illetve a biotechnológia fejlődésével anyaállatokra is) lehet/kell alapozni. A recesszív örökletes terheltségeket heterozigóta formában hordozó egyedek valamint az örökítőérték korai felismerése azonban kiemelt jelentőségű.
Amíg a vonaltenyésztés bizonyos felfogásban a hímivar szerepét emeli ki, addig a családtenyésztés a nőivar oldaláról közelíti meg a kérdést. A családtenyésztés a legértékesebb nőivarú állatok utódainak továbbtenyésztését jelenti. E tekintetben a kiemelkedően nagy tenyészértékű nőivarú egyedekre – és ivadékaikra – kell koncentrálni. Közismert tény ugyanis, hogy genetikailag egy értékes családból származó gyengébb teljesítményű egyed többre becsülendő, mint egy átlagos teljesítményű család pluszvariáns utóda. Az ivadékok tekintetében ugyanis a visszaütések révén a család átlagára számíthatunk. A családtenyésztés eredményeként születő egyedek az un. sorozatpárosítással igen homogén és értékes ivadékokat adnak.
A keresztezés során különböző fajtákhoz tartozó állatokat párosítunk egymással és új tulajdonság-kombinációk létrehozását célozzuk meg. A heterozigozitás növekedése révén a keresztezett állományok vitalitása, ellenálló képessége, alkalmazkodó képessége növekszik, javul a szaporaság és a termelőképesség. Ezen módszerek hátterében a kis hatású gének összeadódó, ún. additív értéke húzódik meg. Természetesen a jól sikerült keresztezéseknél az additív hatások mellett kedvezően érvényesül a heterózis, főként az első nemzedékben. A heterózis azt jelenti, hogy a keresztezett F1-nemzedék fenotípusos átlagteljesítménye (termelése) egy (vagy több) adott tulajdonságban meghaladja a szülők átlageredményét, esetleg a jobbik szülő színvonalát is. Ennek eredménye a nagyobb vitalitás, a jobb termékenység stb.
Céljuktól függően a keresztezési eljárások két nagy csoportját a tenyészállat- és a haszonállat-előállító keresztezések alkotják. A tenyészállat-előállító keresztezésekben – a fajtatiszta-tenyésztéshez hasonlóan – a tenyészállat- és a haszonállat-állomány nem különül el egymástól. Általában akkor használjuk, ha a fajtatiszta tenyésztés módszereivel a genetikai variancia beszűkülése miatt már nem tudunk számottevő előrehaladást elérni. Ide tartozik a cseppvér- és a nemesítő keresztezés, a fajtaátalakító keresztezés valamint az új (szintetikus) fajtát előállító keresztezés.
A haszonállat-előállító keresztezésekben a tenyészállat- és a haszonállat-állomány részben vagy egészben elkülönül. Végrehajtását tekintve két változata van: a közvetlen és a közvetett haszonállat-előállító keresztezés. A. közvetlen változatnál a keresztezett utódok ivartól függetlenül haszonállatként értékesülnek (pl. közvetlen fajtakeresztezés, közvetlen fajkeresztezés). A másik esetben a keresztezett nemzedék bizonyos része tenyésztésben marad, de az ide sorolható eljárásokat a lótenyésztésben – többek között a hosszú generációs intervallum miatt – igen ritkán alkalmazzák.
Cseppvérkeresztezésről akkor beszélünk, ha a körülmények/követelmények változásával valamely tulajdonság(ok) meghonosítása érdekében egy alkalommal használunk idegen fajtába tartozó apaállatot. Ebből következik, hogy általában a kvalitatív tulajdonságok esetén van ennek az eljárásnak hosszabb távon is megmutatkozó eredménye. Egyébként – mivel nem ismételjük – a kívánatos tulajdonságok megjelenésének esélyei nemzedékről nemzedékre csökkennek. Így a „B” (javító) ős génaránya az F1 nemzedékben 50 %, az R1-ben 25 %, az R2-ben 12,5 %, az R3-ban 6,25 % stb. (1. ábra). A cseppvérkeresztezés végrehajtása után a kiindulási fajtával tovább dolgozva később ismét előállhat olyan helyzet, amikor szükség van kívánatos tulajdonság(ok) behozására/megerősítésére. Ilyenkor újra a kiszemelt javító hatású fajta megfelelő egyedeihez kell nyúlni.
Amennyiben a korábbiaknál maradandóbban kell egy fajta értékmérő tulajdonságait fejleszteni, de a jellegét és más meglévő értékes tulajdonságait meg kívánjuk őrizni, akkor az előző eljáráshoz nagyon hasonlító nemesítő keresztezést kell alkalmazni. A nagy körültekintéssel kiválasztott nemesítő fajta apaállataival végzett keresztezésből származó F1 nemzedék nőivarú egyedeit ilyenkor is visszakeresztezzük az eredeti fajta ménjeivel. Így előállítjuk az R1 generációt, amely a nemesítő fajta génkészletéből elméletileg 25 %-ot hordoz. Ha azt tapasztaltuk, hogy az R1 nemzedék egyedei megfelelnek a tenyészcélnak, akkor azt önmagában R1 x R1 párosítással tenyésztjük tovább (2. ábra). Fenntartjuk tehát a 25-75 %-os génarányokat.
Ha a gyakorlati tapasztatok alapján – pl. a helyi környezeti feltételek miatt – szükségesnek látszik az eredeti fajta génarányának további növelése, akkor a nőivarú R1 állományhoz ismét a helyi, már jól alkalmazkodó méneket osztjuk be. Így előállítjuk az R2 (második visszakeresztezett) nemzedéket. Ezek az egyedek a nemesítő fajta génkészletéből elméletileg már csak 12,5 %-ot, míg a kiindulási fajtából 87,5 %-ot hordoznak.
A nemesítő keresztezés sikeréhez elengedhetetlen, hogy az optimálisnak tűnő génarányok ne változzanak meg. Ebben különbözik a cseppvérkeresztezéstől, mert ott a nemesítő fajta genetikai hatása nem volt (közel) állandó szinten stabilizálható. Ugyanakkor a változások egyre gyorsabb követésének fokozottan jelentkező igénye ezt az eljárást számos vonatkozásban háttérbe szorítja.
Több okból kifolyólag előfordulhat, hogy valamely fajta helyett egy másik meghonosítása látszik célszerűnek és nincs mód (pénzügyi fedezet) arra, hogy kellő létszámban importáljuk a megfelelő fajtatiszta hím- és nőivarú egyedeket. Ekkor alkalmazzuk a fajtaátalakító keresztezést.
Elsőként a fajta kiválasztása a feladat, mely a kívánt tulajdonságokra nézve kielégíti az igényeket. A tenyésztésbe állított egyedek valóban legyenek értékesebbek, mint az átalakítás alatt lévő állomány. Az első nemzedékre ismét a nemesítő fajta ménjeit használjuk és ezt folytassuk addig, amíg az idegen fajtával szinte egyenértékű populációnk nem lesz. A küllemi tulajdonságok tekintetében megfelelő környezeti viszonyok között 3-4 nemzedék elegendő ehhez (ekkor a génállomány 87-93 %-a a javító fajta tulajdonságait kódolja), 5-6 nemzedék pedig majdnem tökéletesen (96-98 %-ban) átalakítja a fajtát. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag már nem kell számolni visszaütésekkel.
Hazánkban a fajtaátalakító keresztezés módszerének alkalmazásával több sportlótenyésztő igyekszik felzárkózni a világ élvonalához. Ehhez azonban a kiváló származású és számos jó tulajdonsággal rendelkező, ráadásul ezt megbízhatóan örökítő különféle fajtájú külföldi ménen túl elengedhetetlen lenne az is, hogy a környezeti tényezőket időben és harmonikusan biztosítsuk a – generációról generációra növekvő képességű és igényességű – keresztezett állomány egyedei számára. Ha ezt nem vesszük figyelembe és a takarmányozás, elhelyezés, menedzsment stb. színvonala nem kielégítő, akkor könnyen csalódás érheti a tenyésztőket, sportolókat. Ráadásul a heterózishatás generációnként feleződve lassan szintén megszűnik.
Az új, szintetikus fajtát előállító keresztezés célja új fajtának vagy populációnak az előállítása két vagy több fajta genotípusának egyesítése útján. Ily módon a különböző fajták kedvező tulajdonságai megfelelően kombinálhatóak és egyetlen fajtában koncentrálhatóak. A kultúrfajták túlnyomó többségének kialakításában – főként a kezdeti időszakban – több fajta vett részt. A nóniusz fajta kialakításában az erdélyi, arab hátterű és spanyol-nápolyi kancaállomány, valamint a már magában is keresztezett anglo-normann Nonius Senior vett részt. A telivérrel javított normandiai alap tehát Mezőhegyesen az első generációban főként spanyol-nápolyi hátterű kancákkal eredményezett kiváló kombinációt, mely a második generációban az anyai oldalról érkező arab hatás (főként Siglavy IV eredeti arab mén – ismét spanyol-nápolyi hátterű – kancautódai) eredményeként tudott igazán megszilárdulni.
Ahhoz, hogy a szintetikus fajtát előállító keresztezés folytán valóban konszolidált állomány alakuljon ki, 5-10 vagy még jóval több nemzedékre is szükség lehet. Új fajta előállítása keresztezés útján tehát korántsem egyszerű feladat. Igen sok tényezőre kell figyelemmel lenni, amelyek mind befolyásolják az eredményt. A sikeres munka előfeltételei:
Az új fajta típusára, termelésére stb. vonatkozó konkrét és részletes elképzelés, amely a keresztezés során használandó fajták és egyedek kiválasztásából áll. A keresztezési programba vont fajtákat alaposan kell ismerni (konszolidáltság, örökítő-képesség, növekedés-fejlődés, teljesítmény, környezettel szemben támasztott igények stb.).
A tenyésztésbe veendő egyedeket különös figyelemmel kell kiválasztani.
A tartási viszonyokat olyanná kell tenni, hogy az új fajta kívánatos tulajdonságai teljes egészükben kibontakozhassanak: pl. ha gyors fejlődésű fajtát kívánunk előállítani, meg kell teremteni azokat a takarmányozási feltételeket (elsősorban az optimális fehérje-, ásványi anyag- és vitaminellátást), amelyek lehetővé teszik e tulajdonság érvényesülését.
A munkát lehetőleg nagyobb állománnyal kell végezni. Kezdetben – az alapos válogatás folytán – kevés egyed szerepel, de később ennek a tenyésztési munkának elválaszthatatlan velejárói lesznek a rokontenyésztés, a lehetőleg minél több vérvonal, törzs és kancacsalád kialakítása, az ivadékvizsgálat stb. Ezek mind megkívánják a nagyobb létszámokat.
E sokrétű és komoly tapasztalatot igénylő tenyésztői munkára csak nagy felkészültségű szakemberek vállalkozzanak, mert a lótenyésztésben a (szintetikus) fajták előállításához több évtized szükséges. Ráadásul mire „elkészülnek”, addigra a gyors változások miatt túlhaladottak is lehetnek.
A zárt körben folytatott tenyésztés következtében a szintetikus populációk későbbi nemzedékeiben csökken az additív genetikai variancia, ezáltal a szelekciós előrehaladás. Minél több fajtát vonunk be a keresztezési programba, annál tovább tart és annál kifejezettebb a várható heterózishatás. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a több fajta felhasználásával folytatott keresztezések rendszerint sikeresebbek. Az viszont nehezebben dönthető el, hogy ilyen esetben mi tulajdonítható a heterózisnak és mi az additív génhatásnak. Általában a kis h2-értékű, azaz gyengén öröklődő kvantitatív tulajdonságoknál nagyobb heterózishatásra számíthatunk, mint a jól öröklődőeknél.
Új fajta (vagy típus) úgy is kialakítható, hogy a helyi állomány génkészlete lassan kiszorul a keletkezett populáció genetikai alapjából és az eredeti bázison világfajták kombinációja jön létre. Ennek a tenyésztési filozófiának a megvalósulása a dán melegvérű, a holland sportló, de akár a magyar sportló is. A hazai keresztezési program kétségtelen előnye lehet, hogy a német, holland, francia stb. fajtákban elért és folyamatosan tapasztalható genetikai haladás a megfelelő egyedek tenyésztésbe állításával szinte időveszteség nélkül követhető és beépíthető a keresztezett állomány genotípusába. A szintetikus fajták előállításának ez az ún. nyitott változata a módosuló követelmények folyamatos követését teszi lehetővé. Ilyenkor tehát a pillanatnyi igények (és a piaci lehetőségek) szerint válogatjuk ki a tenyésztésbe állítandó egyedeket.
Az ide tartozó módszerek a haszonállat-előállító keresztezések közé tartoznak. A lótenyésztésben egyszerű haszonkeresztezésekről beszélünk, ha pl. fajtatiszta igáslóállományra (nóniuszra, Irish draught horse-ra vagy Cleveland bay-re) angol telivért viszünk sportló-előállítás céljából. Hazai példával élve kitűnő díjló volt az angol telivér x nóniusz Bordal, de számos más egyed is komoly eredményekre volt képes. Ilyenkor azonban az utánpótlásra bizonyos állományhányadot (lehetőleg a legértékesebb kancákat) fajtatiszta ménekkel kell fedeztetni, mert a keresztezett haszonállatokat nem vesszük tenyésztésbe. Az eljárás veszélye abban rejlik, hogy a gyors nyereség reményében a fajtatiszta fedeztetéseket elhanyagolhatják.
A közvetlen fajkeresztezésre kiváló példát szolgáltat az öszvér. Szervezeti szilárdság terén mind a lovat, mind a szamarat felülmúlja. Ennek egyik oka az, hogy a ló és a szamár vérének is kisebb a hemoglobin-tartalma, mint az öszvérének.
A közvetett haszonállat-előállítás a lótenyésztésben – többek között a hosszú generációs intervallum miatt – nem jellemző. Elméleti példaként álljon itt a közvetett fajkeresztezés és a hibrid előállítás.
A közvetett fajkeresztezés alkalmazásakor elsőként hidegvérű és melegvérű lovak keresztezésével sodrott lovat állítanak elő, amely munkára kiváló. A második lépcsőben anyaként alkalmas lehet arra, hogy szamár ménekkel párosítva öszvért kapjunk eredményül.
A hibrid-előállítás bizonyos feltételek megléte esetén főként a húslótenyésztésben honosodhatna meg. A különböző kis és nagy testű lovak keresztezése révén az apai - anyai (beltenyésztett) vonalak kombinálásának eredményeként ugyanis lehetőség nyílik az ún. típusheterózis kihasználására. (A típus- vagy profitheterózis azt jelenti, hogy az egymástól eltérő apai és anyai típusok kombinálásával biológiai értelemben vett heterózishatás nélkül is jobb gazdasági eredményt érhetünk el, mint a szülői típusok átlaga.) Például kisebb testű melegvérű kancák és hidegvérű mének megfelelő keresztezése gazdaságos húsló-előállítást eredményezhet. Egyenlőre azonban nem kell attól tartani, hogy a közeljövőben ilyen eljárásra alapozva tömeges igényeket kellene kielégíteni. A lehetőségeket azonban nem árt ismerni.