Pongrácz László
A Magyarországon tenyésztett leggyakoribb lófajtákat eredetük, illetve vérmérsékletük és testfelépítésük alapján az alábbi csoportokba sorolhatjuk:
keleti (sivatagi) fajták,
angol telivér és angol félvér (sport)lovak,
ügető lovak,
spanyol-nápolyi fajták,
western lófajták,
hidegvérű fajtacsoport,
póni- és kisló fajták.
Ezen lófajtákon kívül röviden szólni kell a szamárról és az öszvérről is.
Az arab ló a török hódításokkal kezdett terjedni. Erre a fajtára mindenekelőtt a szépség és a nemesség jellemző. Feje kicsi, finom, gyakran csukafej széles homlokkal, nagy szemekkel, nagy, táguló négyszögletes orrlyukakkal. Fülei rövidek, élénk mozgásúak. Nyaka ívelt, izmos, a mar kifejezett, nem mindig terjedelmes, a hát és ágyék rövid, a ló alkata kvadratikus, fara egyenes, mellkasa inkább dongás, mint mély, izomzata szikár. Patája szabályos és kemény. A lábállása nem mindig korrekt. Mozgása tértölelő és rugalmas, jellemző rá a zászlósan feltartott farokkal szinte lebegő, szép ügetés. Leggyakrabban szürke, de az alapszínek mindegyikében előfordul. Az arab telivér elsősorban hátasló. Szépsége, robbanékonysága, mozgása, intelligenciája, igénytelensége egyedülálló, ám kis mérete hátrányos. Ugyanakkor távlovagló versenyeken előnyösen érvényesülnek kiváló tulajdonságai. Mint nemesítő, szinte minden lófajtában jelentős szerepe volt. A szépség és keménység szempontjából ma is regenerátornak tekintjük.
E lófajta a Bábolnai Ménesben létrehozott arab fajta, amelynek ősei között ma már többnyire a 15. generációnál is távolabb fordul elő egy-egy nem arab ős. Éppen ezért az arab telivérhez küllemében – és színében is – nagyon hasonló, ám testméreteiben annál nagyobb, miáltal használhatósága szélesebb körben lehet sikeres. A távlovaglás mellett a díjlovaglásban, díjugratásban, militaryban és a fogatsportban szép eredmények elérésére képes és megfelelő egyedit a félvér fajták nemesítésére is szívesen használják. Híres törzsei a Shagya, Gazal, O’Baján, Kemír, Siglavy, Koheilan, Jussuf, Kuhaylan-Zaid, Mersuch, Siglavy-Bagdady. Értékét az arab telivért meghaladó méretei, korrekt külleme, használhatósága és ritkasága adja.
Türkmén fajta, az egykori türk ló leszármazottja. Sokan úgy vélik, hogy a legősibb nemesített lófajta, amely alapja az arab és az angol telivérnek is. Különleges megjelenésű, bár testfelépítése nem a mai sport típusú lóideálhoz esik közel. Egyedi sajátossága a fémes csillogású szőrzet, különösen sárga, illetve fakó színben. Az akhal-teke hihetetlen keménységgel bíró kitartó, gyors ló. Emellett a fajtában előfordulnak kiváló ugróképességgel és a mai követelményeknek is megfelelő, díjlovas versenyekhez megfelelő mozgással rendelkező egyedek. Rendkívül értékes géntartalék.
A XVII. századtól kezdve Angliában egyre inkább keleti vérű ménekkel javították a helyi vegyes eredetű lóállományt, melyeket a népszerű lóversenyeken próbáltak ki. Az angol telivér ezeknek a keleti lovaknak, a kitűnő felnevelésnek és a versenyzésének a szülötte. 1793-ban adták ki a fajta első törzskönyvét (General Stud Book), mely azóta gyakorlatilag zártnak tekinthető. Ma több százezer angol telivért regisztrálnak világszerte.
A telivér külleme nem egységes. Feje többnyire száraz, könnyű, de nem olyan finom, mint az arabé. Fülei sokszor tágan illesztettek. Nyaka hosszú, ívelt, izmos, sokszor alacsonyan illesztett. Hosszú magas marja van, kifejezett baltavágással. Háta, ágyéka rövid, fara hosszú és izmos, lapockája dőlt és hosszú, mellkasa inkább mély, mint dongás. Ízületei szárazak, rövid szárak, kis kemény paták jellemzik a fajtát. Lábállása nem mindig hibátlan: rosszul illesztett szárak, franciás lábállás, nyitott csánk gyakrabban fordul elő, mint gacsos vagy hegyfaltipró lábszerkezet. Mozgása meglehetősen lapos, ám tértnyerő, vágtája rugalmas és hosszú. Idegrendszere élénk, vérmérséklete miatt hozzáértést igényel.
A legjobb telivérek elsősorban síkversenyekben futnak. A síkversenyen kívül a gát- és akadályversenyeken is elsősorban telivérek, ill. magas félvérek versenyeznek. Sok kitűnő ugróló is van a fajtában. A telivér manapság minden teljesítményre szelektált melegvérű lófajta legfőbb nemesítője. A mesterséges termékenyítést ma sem engedik meg a fajtában. A törzskönyvben piros tintával, illetve az „xx” jellel utalunk arra, hogy az egyed angol telivér.
A kisbéri ménes megalapításának egyik célja volt olyan félvér fajta kialakítása, amelyik a telivér hátrányos tulajdonságai nélkül viszi át annak értékeit a köztenyésztésbe. A vegyes kancaanyagon angol telivérrel végzett fajtaátalakító keresztezés, valamint a teljesítmény-vizsgálat néhány generáción át mutatta kedvező hatásait. A kisbéri négyéves kancákat a ménesbe sorolás előtt szigorúan osztályozták, valamint 3000 m-es síkversenyben próbálták ki. Később ezt a kipróbálást felváltotta a falkavadászaton történő vizsgáztatás. A testtömeg növelésére mezőhegyesi félvér (furioso, north star) mének is fedeztek A Kisbérről kikerülő mének és utódaik kemény, szikár és kitartó lovak voltak, a telivérnél tetszetősebb küllemmel. Hátas és könnyű hámos szolgálatra tökéletesen megfeleltek. Ennek eredményeként Európa lókedvelő közönsége gyakorlatilag készen kapta a tökéletes hátas típusú melegvérű lovat.
Élénk vérmérséklete, keménysége, kitartása miatt a klasszikus elvek szerint tenyésztett kisbéri félvér elsősorban könnyű hátasnak vagy fogat elé, azaz sportlónak való. A military, a fogatsport és a díjugratás jelentheti ma azt a kipróbálást, mely ennek leginkább megfelel. Helyes bánásmód és okszerű idomítás esetén akár több területen is képesek bizonyítani. Fajtatisztán és angol telivérrel, netán arabbal párosítva kiváló sportlovat ad, amennyiben a keresztezés nem rontja le a már elért eredményeket.
A fajta kialakulását annak köszönheti, hogy Mezőhegyesen a sárga ménesben a használatra és küllemre történő szelekció során elszaporodtak az arab hátterű Gidran Senior utódok. Eredeti genetikai összetétele – a spanyol és arab vér tekintetében – hasonlított a többi mezőhegyesi fajtáéhoz. Tenyésztése során mindig alkalmaztak arab, illetve angol telivér cseppvért.
A gidrán nagyobb testtömegű lófajta. Színe kizárólag sárga. Sport célokra tökéletesen alkalmas, egyedei leginkább a militaryban érnek el szép nemzetközi sikereket. Ez különösen azért elismerésre érdemes, mert a legkisebb létszámú hagyományos lófajtánk, mintegy 150 kanca képezi a törzsállományt. Főménese ma Marócpusztán található.
A mezőhegyesi pej ménesben fedezett Furioso és North Star angol telivér mének alapították a fajtát, amelyekre a ménes vonaltenyésztést végzett. Ma a két vonal teljesen keveredik és idő közben két újabb telivér gyakorolt hatást a fajtára (Predzwit, Catalin). Jellemzője az egyenes vonalú, nemes fej, hosszú, izmos, középmagasan illesztett nyak, magas, hosszú izmos mar, középhosszú hát, jól kötött ágyék, izmos far, mély és dongás mellkas, hosszú, dőlt lapocka, széles, izmos szügy, szabályos lábállás, kemény paták. Fogatos és hátas szolgálatra egyaránt alkalmas, telivér mének után kiváló sportlovakat adott a fajta. Színe pej és sötétpej, ritkán fekete. Kiváló díjló is akadt a fajtában. Létszáma kicsi, az utóbbi években sok népies kanca került a fajtába. Ménese Hódmezővásárhelyen található de jó állományok vannak Szlovákiában és Romániában.
Azokat az angol telivérrel nemesített melegvérű lovakat, amelyeket származásuk alapján nem lehet az előző fajtákba besorolni, gyűjtőnéven magyar félvérnek nevezték. (Tágabb értelemben a kisbéri, a mezőhegyesi és a gidrán is ide sorolható.)
Az 1990-ben alapított Magyar Sportló Tenyésztők Egyesülete célul tűzte ki, hogy a hazai lóállományt a modern sport irányában szelektálja. Ehhez a legjobb alapokkal a mezőhegyesi sportló rendelkezett, melyet 1984-ben ismertek el fajtának. Szintetikus állományról van szó: az állomány a hazai, sportban eredményes kancákon alapszik, amelyeket angol telivérekkel és német sportlovakkal nemesítettek. Napjainkban a magyar sportló (25-26. kép) tenyésztése során a német mellett a holland és a francia genetika a meghatározó. A fajta külleme nem egységes. A szelekciót a sport, elsősorban az ugrósportban mutatott teljesítmény alapján végzik.
A huszadik század második felére igény mutatkozott nagy teljesítményű sportlovakra, amelyek elsősorban a fokozódó követelményű ugró-, military- és díjlovagló versenyeken eredményesen tudnak szerepelni, beleértve az olimpiát is. Ezt a célt minden ország úgy érte el, hogy a helyi fajtákat megfelelő telivérrel nemesítette, vagy esetleg már korábban a célnak megfelelően kialakult magas félvért (trakehneni) használt. A cél a könnyű lovagolhatóság, jó mozgás és ugróképesség egyesítése volt megfelelő testtömeg és nyugodt vérmérséklet mellett. Ma ez a folyamat odáig fokozódott, hogy némi helyi változatosság mellett közel azonos tenyészcéllal és egyre hasonlatosabb génbázison folyik a tenyésztés, mivel az eredetileg zárt törzskönyv szerint tenyésztett német fajták megnyitották törzskönyveiket és a legjobb tenyészhatású mének, illetve ménvonalak mindinkább elterjednek, így a korábban elkülönülő fajták mára egyre inkább összemosódnak.
A mai sportló egyik nemesítője a Kelet-Poroszországban kitenyésztett trakehneni fajta (27. kép). A második világháború után Nyugat-Németországban alapítottak egyesületet a fajta tenyésztésére, de jelentős állományok kerültek a Szovjetunióba és Lengyelországba is. Hazánkban leginkább a kisbéri félvérben játszottak szerepet az importált trakehneni mének.
A nagytestű, melegvérű német igásló különböző fajtáit is egységes cél alapján nemesítették telivérrel és magas félvérekkel. Ma a német sportló vezető szerepet játszik a világ lovassportjában. A hannoveri ló (28. kép) a celle-i méntelepen végzett szigorú szelekció hatására alakult ki. Ugróképessége mellett kiváló díjló vonalak is vannak a fajtában. A holsteini ló (29. kép) Németország északi tartományában alakult ki. Ma talán a legelterjedtebb ugróló. Mezőhegyes alapítói között is találunk holsteini kancát. Nevezetes tájfajtái még a német sportlónak a rámás oldenburgi, a westfáliai és a mecklenburgi fajta.
A francia hátasló (selle francais) (30. kép) különböző helyi melegvérű fajták és az angol telivér egyesítésével alakult ki. Nyitott törzskönyvű szintetikus populáció, amelyben arab, anglo-arab és ügető is lehet a különböző félvéreken és az angol telivéren kívül, így külleme sem egységes. Franciaországban központi teljesítmény-nyilvántartása van, ahol a nyereményösszeg logaritmusára alapozva mérik az egyedi teljesítményt és végzik az ivadékvizsgálatot. A francia lovaspályákon 40.000-50.000 ló versenyez évente, ez az alapja a további fejlődésnek. A fajtát nemesítőként más országokban is szívesen használják.
Ma a világ egyik legeredményesebb sportlótenyésztő országának számít Hollandia. A holland melegvérű (31. kép) nemesítéséhez fajtától függetlenül a világ legjobbjait használják és rendkívül szigorúan szelektálnak. A tenyészállatok kiválasztásánál nagy hangsúlyt helyeznek az állatok egészségi állapotára. A méneket (és újabban a kancákat is) rutinszerűen vizsgálják egyes izületi- és csontváz-rendellenességek megelőző kiszűrése érdekében. Méneknél a legfontosabb szempontok között tartják számon még a megfelelő spermaminőséget is. Hollandiában folyamatosan végzik a szelekciót, ami azt jelenti, hogy a kortársakat viszonyítják egymáshoz. Így mindig az éppen legjobbak kerülnek tenyésztésbe. Az idősebb és már több minőségi utódot produkáló egyedeket azonban igen megbecsülik, különösen ha saját teljesítményük is figyelemre méltó. A hollandok jelenleg mének és kancák esetében is kiszámítják a küllemre vonatkozó tenyészértéket és természetesen a sportteljesítmény (mozgás, ugróképesség) is eljut index formájában a közvéleményhez.
Anglia elsősorban telivérekkel és hunterekkel (vadászló) vesz részt a lovassportban, ahol az anyai vonal Irish Draught vagy Cleveland Bay fajtájú. A svéd, illetve dán félvér ló is rendkívül eredményes. Leginkább trakehneni és hannoveri alapon telivérrel nemesített fajták.
A fajtát alapító anglo-normann Nonius Senior hadizsákmányként került Franciaországból az osztrák kincstár kezébe és 1816-tól 1822-ig fedezett arab és spanyol hátterű kancákat Mezőhegyesen. Az utódok jó tulajdonságait rokontenyésztéssel rögzítették. Hamarosan kiütköztek azonban a fajta hibái is: a durva kosfej, hosszú hát, keskeny, rövid far, a meredek lapocka, porózus, terült paták. Ezek javítására angol telivér méneket használtak. Így a nóniusz is angol félvér fajtának tekinthető. 1880 után 4 genealógiai vonalba sorolták az állományt. A hortobágyi tájon tenyésztett nóniuszt nevezték „sziki” nóniusznak, mely kisebb és inkább pej színű. A Makó vidéki tájfajta a mezőhegyesi tömeges típusra hasonlított.
A nóniusz feje a test nagyságával arányos, markáns félkos- vagy kosfej, amely nem lehet burkolt. Nyaka izmos, magasan illesztett. Marja telt, középmagas, izmos. Háta hosszú, ágyéka középhosszú, néha hosszú, fara izmos, széles, enyhén lejtős. Mellkasa dongás, mély, szügye széles, izmos, izületei szárazak. Színe pej, sötétpej vagy fekete. Elsősorban igásmunkára alkalmas fajta. Könnyebb egyedei futólónak, versenyfogatban, sőt nyereg alatt is megfelelnek. Keresztezésében telivér mének után jó sportlovakat is adott a fajta. Törzsménese ma Hortobágyon és Mezőhegyesen található.
Az országúti közlekedés megkövetelte az ügetőmozgás fejlesztését, így alakultak ki az ügetőfajták, amelyek ma az ügetőversenyzés célját szolgálják.
Az orlov ügetőt Oroszországban többszörös keresztezés és rokontenyésztés, illetve szigorú szelekció segítségével alakította ki Orlov gróf, aki megpróbálta az arab ló eleganciáját és gyorsaságát a holland és dán kocsilófajták testtömegével és ügetőképességével egyesíteni.
Az Egyesült Államokban az ott lévő lovakat a célnak megfelelő, jól ügető telivérekkel keresztezték. Az amerikai ügető (34. kép) kialakulásában még más fajták is szerepeltek, de a legnagyobb jelentősége az időteljesítményre végzett szigorú szelekciónak volt. Csak azokat a lovakat tekintették a fajtába tartozónak, amelyek 2’30”-nél rövidebb idő alatt futották az 1 mérföldet (1600 m). Később a szigorúbb követelményeknek megfelelő lovakról is külön lista készült. A világ minden táján az amerikai ügető adja az ügetőversenyek lovát, de híres a svéd és az olasz ügető.
A francia ügető nemcsak az amerikaira alapozott fajta, kitenyésztése során meghatározó szerepet játszott az anglo-normann ló. Különlegessége ezért, hogy nagyobb testű maradt és rendeznek nyereg alatt is ügetőversenyeket.
Magyarországon a XIX. század második felében kialakult egy jól ügető kocsiló típus a hazai lovak megfelelő telivérrel való keresztezéséből. Ez volt a jukker. Ma azonban a versenypályán nálunk is amerikai ügetők futnak.
Az ügető külleme heterogén: feje lehet finom, de durva is. Nyaka magasan vagy éppen alacsonyan illesztett. Hosszú, meredek, jól izmolt lapockák jellemzik. Mellkasa mély, hosszú, gyakori a kötéshiba. Fara széles izmolt, gyakran csapott. A csánkok sokszor nem elég terjedelmesek, a csüd hosszú. Patái kicsik, kemények. Marmagassága átlagosan 158 cm, nagy szórással. Az orlov és a francia ügető nagyobb testű. Az ügetőt elsősorban versenyzésre használják, de Franciaországban az ugrólovak tenyésztéséhez is felhasználják.
(35. kép)
A spanyol ló az arab és a berber mellett a legnagyobb hatást gyakorolta a világ lóállományára. Szerepe volt többek között a lipicai, a kladrubi, a fríz de még az amerikai fajták kialakításában is. A portugál luzitánóval együtt az egykori elegáns spanyol-náplyi típus megtestesítője. A XIX. századig Európa első számú kedvenc lófajtája volt. Az andalúziai nemes megjelenésű, atletikus fajta. A sörény és a farok szőrei hosszúak, dúsak, gyakran hullámos lefutásúak. A klasszikus lovasművészet bemutatásakor, valamint cirkuszokban és bikaviadalokon is találkozhatunk a fajta egyedeivel. Az utóbbi években a spanyol díjlovasok előszeretettel alkalmazzák az idomítólovaglás céljaira, szép nemzetközi sikerekkel.
A fajta az 1580-ban alapított lipicai udvari ménesben alakult ki, elsősorban spanyol és keleti lovakra alapozva. A fajta tulajdonképpen a monarchia szülötte, hagyományos ménesei az utódállamokban – Romániában, Horvátországban, Szlovéniában, Ausztriában, Szlovákiában , Olaszországban és Magyarországon – vannak. A napóleoni háborúban Mezőhegyesre került állomány továbbtenyésztésével született meg a magyar állomány, mely többszöri költözés után került Szilvásváradra, ahol hazai törzsménese ma is található.
A lipicai feje a finom, egyenes fejtől a száraz kosfejig sokféle lehet. Nyaka magasan illesztett, rövid, izmos hátú, jól izmolt farú, inkább dongás, mint mély mellkasú, lábállása korrekt, patája kemény. Mozgására jellemző a magas, akciós járás. A legtöbb lipicai szürke, de fekete és pej is akad. A fajtában van egy finomabb hátas típus. Ennek jó képviselője a piberi ménes, amely a bécsi magasiskolát látja el lovakkal. A hazai szilvásváradi inkább kocsiló.
(38. kép)
Az Elba melletti kis település, Kladrub lótenyésztéséről az első írásos emlékek 1552-ből valóak. 1579-ben II. Rudolf az itt található jórészt spanyol-nápolyi genetikai háttérrel rendelkező tenyészállományt a „királyi ménes” rangjára emelte és udvari hintós lovak tenyésztését valamint kiképzését tűzte ki feladatául. A nápolyi, dán, holsteini importtal létrejött tömeges testalkatú, mégis elegáns megjelenésű lovak meghatározó szerepet játszottak a Habsburgok és az arisztokrácia társadalmi életében. A történelem viszontagságai azonban nem kerülték el a ménest. 1757-ben tűzvész pusztított, később mérgezés tizedelte a már kladrubiként emlegetett állományt. Az I. világháborút követő ideológiai változások – a bécsi udvar és az arisztokrácia ellen fordult közhangulat – hatására csaknem teljesen kipusztult az amúgy is csekély létszámú fekete populáció. A szürke színváltozat megőrzéséhez és regenerálásához felhasználtak magyar tenyésztésű lipicai mént is. A Kladrubi Nemzeti Ménes a hagyományokhoz méltóan, rendezett körülmények között, a legújabb tudományos (és marketing) ismeretek felhasználásával törekszik e nehéz kocsiló megőrzésére.
(39. kép)
A fríz lovat sokan a vadlovak egyik tömeges, nagyon erős testfelépítésű alfajától származó hidegvérű jellegű lófajtának tartják. A keleti, majd később inkább az andalúziai és főként a spanyol ló gazdagította jelentősen a fajta génállományát. Markáns de mégis nemes feje valamint magasan illesztett, középhosszú, ívelt nyaka a ló felsővonalát hangsúlyozza. Ehhez járul még a feltűnően dús, hullámos lefutású hosszú sörény, mely gyakran kétoldalra hajlik. Kizárólag fekete színben tenyésztik, így szinte minden lovasemberben első látásra mély nyomot hagy. Hihetetlen ereje és nyugodt vérmérséklete miatt a páncélos lovagok tökéletes társának bizonyult, ezért hosszú időn keresztül harci lóként tenyésztették. A XVIII-XIX. században egyre gyakrabban futtatták ügetőversenyeken, többnyire ~325 méteres távon. Az ekkor végzett keresztezések eredményeként javult a gyorsasága, de barokk jellegéből sokat veszített. A XX. század elejére népszerűsége nagyon lecsökkent és csaknem kihalt. Napjainkban azonban ismét fellendülőben van a tenyésztési kedv, mert küllemében jellegzetes fajtáról van szó. Ma barokk küllemű elegáns szabadidőlóként keresett – főként kocsiba. Előszeretettel alkalmazzák a cirkuszokban, mivel tanulékonyak és megjelenésük, mozgásuk megkapó látványt nyújt. Menőkedve és temperamentuma miatt díjlóként szintén értékelik. Hollandián kívül ma már Európa számos országában megtalálható a fríz ló. A kladrubi fajta fekete vonalának vérfrissítése érdekében szintén fríz ménnel próbálkoztak.
Az amerikai quarter horse (western-ló) (40. kép) eredete az 1600-as évek elejére nyúlik vissza. Akkortájt főként Virginiában és Carolinában előszeretettel tartottak rövidtávú versenyeket a kolóniák utcáin, ahol a kistestű, de rendkívül izmos testalkatú lovak jelentős fölényét tapasztalták. Ezen egyedek ősei a spanyolok által Amerikába vitt lovak voltak, melyeket szívesen kereszteztek a korabeli Angliából származó arab, berber és török eredetű – a későbbiekben angol telivér néven említett – egyedekkel. A következetes szelekció eredményeként így kialakult egy kompakt, igen jól izmolt állomány, melynek egyedei rövid távon szinte verhetetlenek voltak. Innét ered a fajta neve is: „negyedes ló”, hiszen a negyed mérföldet (kb. 400 m) szédületes tempóban képesek megtenni. Ahogy a pioneer-ok egyre beljebb haladtak az Újvilágba, kissé módosult a lovak szerepe. A növekvő távolságok miatt fokozódott a közlekedésben történő használat, de az állatokkal való napi munka is a kitartó, gyors, fordulékony és robbanékony, emellett a marha mozgását szinte ösztönösen ismerő és igénytelen munkalovat követelte meg. A quarter horse jellemzője, hogy hátulsó lábait mélyen maga alá szedi. Ebből is fakad a gyors helyváltoztatás képessége bármely pozícióból (rendkívül energikus indulás, hirtelen megállás, éles fordulatok). A rövid, széles homlok, az oldalt ülő élénk szemek, rövid fülek mind a különleges értelmi képességre utalnak. A kifejlett egyedek marmagassága 155-165 cm körüli. A quarter ló bármely szolid színben előfordul. Az igen gyakori sárga valamint pej, fekete és szürke színeződés mellett viszonylag gyakran találkozhatunk a fakó különféle változatával is. A tarkázott egyedek törzskönyvi nyilvántartását azonban más szervezetek végzik (ld. pinto - 41. kép, appaloosa - 42. kép vagy palomino - 43. kép)), bár pl. a rodeókon együtt szerepelnek. Az amerikai „quarter” a világ legnagyobb létszámú lófajtája. Napjainkban több mint 3 millió egyedet tartanak nyilván.
Gulyás László
A hidegvérű fajtacsoportba tartozó fajták sok tekintetben ellentétei a melegvérű lovaknak. Konstitúciójuk a laza, durva, túl durva típusba sorolható. Összbenyomásuk alapján a nagy vonóerő-teljesítményük jól érzékelhető, amit feltűnő izmoltságuk mutat. Testméreteiket tekintve a magassági méreteik lényegesen nem térnek el a melegvérűektől, de szélességi (dongásság, farszélesség)- és körméreteik jóval meghaladják azokat. Övméretük 190-230 cm, szárkörméretük kancáknál 22-26 cm, méneknél 24-30 (34) cm között változik. A lábak rövidebbek a melegvérű fajtákénál, melyek elősegítik a nagy vonóerő kifejtését. Jellemző a nagy övméret, a dongás mellkas, a meredek lapocka, a hatalmas terjedelmű, hosszú, széles, barázdált és izmos far. Nyakillesztésük általában magas, melynek izmai ráborulnak a marra, amelyek elmosódottá teszik. A hosszúszőrök – sörény, üstök, farok szőrzet – dúsak, vastagszálúak, és hullámos lefutásúak. A legtöbb fajtára a tömött, dús bokaszőrzet jellemző. A paták nagy terjedelműek, melyek szaruanyaga gyakran porózus szerkezetű. A melegvérűekhez képest mozgásuk lassúbb, lépéshosszuk általában rövidebb. A hidegvérű lovak fő hasznosítási formája – fogatos hasznosítás esetén – nagy terhek rövid távolságon (3-5 km) történő szállítása. Nyugodt vérmérsékletűek, könnyen kezelhetők, jóindulatúak. Gyors fejlődésűek, korán érők (a kancacsikók akár 2 évesen tenyésztésbe vehetők), közepesen hosszú (18-20 év) élettartamúak. Magas a napi súlygyarapodásuk (1300-1500 g/nap), jelentős a hústermelésük, így az alternatív gazdálkodásban, a gyepterületek hasznosításában is jelentősek. A fajtacsoport bizonyos fajtái, illetve egyedei a környezetkímélő gazdálkodásban (speciális növénykultúrák, erdőgazdasági faközelítés) egyre nagyobb szerepet kapnak, de a szabadidő hasznos eltöltésében – mint hobbiló – is egyre népszerűbbek.
Magyarországon a hidegvérű lovak valószínűleg már az Árpád-házi királyok idején megjelentek, de nagyobb létszámú elterjedésük az 1880-as évek után kezdődött. A fajta kezdetben a Dunántúl déli és nyugati területein volt népszerű. A szomszédos Ausztriából nagy számban hoztak be lovakat, főként Vas és Zala megyékbe. Míg Vas megyébe a nórinak a pinzgaui változatát, addig Zalába a Muraközből hoztak be könnyebb, mozgékonyabb hidegvérűeket. A XIX-XX. század fordulóján a nyugati országrészen így alakult ki a két népies tájfajta: a nagyobb, tömegesebb pinkafői és a kisebb, kitartóbb muraközi. A muraközi (44. kép) feje rendkívül szép, majdnem csukafej, élénk, kicsi fülekkel. Izmos, középhosszú nyak, rövid hát jó kötéssel. Barázdált, kissé csapott far, dongás mellkas. Korrekt lábak, viszonylag kis, kemény paták, kevés bokaszőr. Kitűnő vérmérséklete és munkakészsége mellett élénkebb és gyorsabb mozgású volt, mint a nehezebb hidegvérűek. Ezért az ország olyan részében is használták uradalmakban, ahol a köztenyésztésben muraközi mének alkalmazása tilos volt.
A nóri (45. kép) az Alpok kisebb testű, mozgékonyabb hidegvérű lova. Nevét az egykori római provinciának, Noricumnak köszönheti. Tenyésztése közel 2000 éves múltra tekint vissza. Eredetileg nehéz harci lóként vált ismertté, majd a rómaiak közvetítésével került az Alpok területeire. Az idők során alkalmaztak spanyol, andalúziai és nápolyi méneket, majd a burgundi fajtával végeztek keresztezéseket, miáltal az ivadékok vérmérséklete stabilizálódott, a munkahasználati tulajdonságok rögzültek. A világháborúktól az 1950-es évek közepéig szinte a virágkorát élte a fajta.
A XIX. század végén Baranya és Somogy megyébe, valamint a Kisbéri Ménesbirtokra aránylag nagyobb számban kerültek ardenni mének és kancák. A századfordulón a különféle fajták és típusok (ardenni, percheron, norfolki, nóri, pinzgaui) rendszertelen felhasználása és a keresztezések következtében a hidegvérű állomány meglehetősen heterogénnek számított. A XX. század elején tovább folytatódott a hidegvérű lovak importja, amely főleg a belga-ardenni és a nóri fajtákra terjedt ki. A II. világháború után a lecsökkent hidegvérű igáslóállomány pótlása érdekében Belgiumból 59 belga-ardenni, Franciaországból 17 francia-ardenni tenyészmén importjára került sor, melyekkel fajtaátalakító keresztezést végeztek. A dél-dunántúli régióban (Baranya, Somogy, Zala megyében) számos hidegvérű törzstenyészetet szerveztek, Bóly-Békáspusztán pedig méncsikó nevelő telep létesült. A tenyésztési elképzelések nyomán kialakított, viszonylag egységes magyar hidegvérű ló (44, 46. kép) 1953-ban államilag elismert fajta lett. A fajtaátalakító keresztezés és a tenyészcélt szolgáló szelekció hatására a belga-ardenni középnagy típusa rögződött a magyar hidegvérű fajtában, de annál szikárabb végtagokkal, kevésbe dús és durva bokaszőrzettel, szilárdabb szervezettel, nagyobb igénytelenséggel. A megváltozott igények hatására, a testtömeg növelésére cseppvérkeresztezésre az utóbbi évtizedekben percheron és újabban belga-ardenni méneket is felhasználtak. A fajta legfontosabb értékmérő tulajdonságai a gyors fejlődés, a nagy növekedési esély, a kiváló takarmányértékesítő képesség, a nyugodt vérmérséklet, a könnyű kezelhetőség, a jó idomíthatóság, a korai tenyészérettség, a jó szaporaság és csikónevelő-képesség, a tartási körülményekkel szembeni viszonylagos igénytelenség, a jó hústermelő-képesség.
Nálunk a kisüzemekben még mindig jelentős a hidegvérű és melegvérű lovak keresztezéséből származó, ún. sodrott ló előállítása hidegvérű mének használatával. A sodrott lovat továbbtenyészteni nem érdemes, mert a második nemzedék nagyon heterogén. Ugyanakkor a nehéz vadászló előállításának egyik Angliában szokásos módja, hogy hidegvérű jellegű kancát egymás után két lépcsőben telivérrel fedeztetnek. Az így nyert utód rámás, ugyanakkor jó ugró és a terepen biztosan közlekedik.
A póni gyűjtőfogalom, mely nagy különbségeket takar. Mindegyik fajtára jellemző a szilárd konstitúció, nagyfokú ellenálló képesség, egészség, szervezeti szilárdság, erős csontozat, kiemelkedően hosszú élettartam (25-30 év), a jó termékenyülés, az évi rendszeres csikózás. Rendkívül igénytelenek a tartással, a takarmányozással, a pataápolással szemben. Genetikai terheltségtől lényegében mentesek. A pónik marmagasságukhoz, tömegükhöz viszonyítva nagy teljesítményre képesek. Ez mindenekelőtt a nagy vonóerőben, állóképességben, kitartásban nyilvánul meg.
Népszerű fajtáik hazánkban a shetlandi (47. kép) és a welsh (48. kép). Az utóbbinak csak az „A” változatát tartják nagyobb számban. Kitenyésztés alatt áll a magyar hátaspóni, az országba került póni karakterű, bár nem mindig határozott fajtajellegű kancák és arab mének felhasználásával. Használati csoportot jelent, ezért a legváltozatosabb populációk egyike. Minden színben tenyésztik. Erős, robosztus megjelenésű az izlandi póni. Üstök-, sörény- és farokszőre meglepően dús. Kifejezett téli szőrt növeszt. A legkedveltebb primitív fajta, amit főként az ún. tölt mozgásának köszönhet. Feltűnően igénytelen. A hucul (49. kép) a Kárpátok hegyi lova, míg a haflingi (50. kép) az Alpokban őshonos. Az utóbbi időben a hobbilovasok érdeklődése a hucul iránt megélénkült. A Kárpátok pónija leggyakrabban sötétpej vagy fakó, egérfakó színű, biztos léptű hegyi málhás és kocsiló. Létszáma nagyon lecsökkent, ezért értékes géntartalék. Az Aggteleki Nemzeti Parkban tenyésztik. A haflingi kistestű hidegvérű fajta, mely azonban nemes megjelenésű. Csak sárga színben tenyésztik. Az Alpok területén a turisztikában nagyon jól megállja a helyét. A fjord (51. kép) Norvégia kistestű hidegvérű lova. Ősi fajtának tartják. A muraközi regenerálásában is szerepet kapott. Felálló sörényű fakó lovak.
A póló póni (52. kép) egy sajátos típus, mely nem tartozik a pónik közé. Külleméről egyértelműen felismerhető. A lovas labdajátékra alkalmas, kis testű telivérek után felnevelt gyors, fordulékony lovak alkalmasak a lovaspóló céljára. Legismertebb az argentin póló póni. A gyorsaság növelése érdekében újabban szerepet kapott a telivér mellett a quarter horse is. A póló póni gyorsasága mellett fordulékony, bátor és ügyes is egyben.
A póniktól és kislovaktól megkülönböztetik az ún. minilovakat. A törpeségen kívül jellemzőjük, hogy nem a klasszikus értelemben vett póniktól származnak, hanem nemes lófajták miniatűr változatai. Bottal mért marmagasságuk nem éri el a 86 cm-t. Tömegük néhány kg-tól néhány 10 kg-ig terjed. Minden bizonnyal mutáció és kifejezett törpeségre irányuló szelekció eredményei. Értéküket kicsinységük határozza meg. Legismertebb képviselőjük az argentin származású falabella (53. kép).
(szamár: 54. kép, öszvér: 55. kép)
A házi szamár az afrikai vadszamár háziasított változata. Európa déli államaiban, Spanyolországban, Görögországban, de elsősorban Ázsia és Afrika különböző országaiban sokoldalú és rendkívül értékes, szinte nélkülözhetetlen háziállatnak számít. Kis termetű, igénytelen állat, feje viszonylag nagy, nyaka rövid, üstöke nincs, fara csapott, farka bojtos, végtagjai vékonyak, csüdje meredek, patája kicsiny, szűk, színe hamuszürke vagy piszkosbarna. Csak az elülső lábán van szarugesztenye. 12 hónapig vemhes. Lóval keresztezve a terméketlen öszvért adja.
A szamáröszvér (hinnus), amelynek anyja szamár, kisebb termetű és a farka bojtos. A lóöszvér (mulus) anyja ló és ez nagyobb termetű. A farka olyan, mint a lóé. Az utód tulajdonságai a két faj tulajdonságai között jellemzőek. Méretét, intelligenciáját, gyors fejlődését anyjától, szívósságát, munkabírását, ellenálló képességét, hosszú életét (akár 30-40 év) apjától örökli. Biztos járás, erős pata jellemzi, ezért használják szívesen a hegyekben. A szamáröszvér inkább Ázsiában jellemző, ahol kisebb termete miatt jobban bírja a mostoha körülményeket.