A lovak használatakor alapvetően a következő felszereléseket használjuk: kötőfék, kantár, zabla, nyereg, illetve fogatolás esetén a hám. A felszerelésekkel kapcsolatban vannak bizonyos követelmények, amelyek elsősorban az anyagukat, a tárolásukat és karbantartásukat illeti. Célszerű, ha a felszerelés jó minőségű bőrből készül (kivétel a zabla), melyeket rendszeresen karban kell tartani és ellenőrizni, hogy nem repedezett, töredezett-e a bőr, mert az komoly baleseti forrás lehet. A nem rendszeresen ápolt és karbantartott szerszám sokkal gyorsabban elhasználódik és tönkremegy. A nem kellően karbantartott felszerelések, a kemény, repedezett bőrszíjak, az izzadságtól megkeményedett filcek (nyeregalátétek, izzasztók) „feltörhetik” munka vagy lovaglás közben a lovat.

Fontos, hogy a szerszámokat száraz helyiségben (szerszámoskamra, nyerges) tartsuk, mert ellenkező esetben magukba szívják a nedvességet. A helyiségek legyenek világosak, tágasak, és legyen bennük egy kialakított rend, amely biztosítja a gyors és könnyű kezelést, a szerszámok áttekinthetőségét és elkülönítését (153. kép). Minden lónak külön felszerelése legyen (154. kép). Ez azért fontos, mert a szerszám beállítása és csatolása egy-egy adott lóra történik. Használata után, amikor a lovat lenyergeltük, illetve kifogtuk a nyeregből, a hámot tegyük állványra, a kantárt pedig akasszuk fel. A szennyeződött részeket nedves ruhával töröljük át és hagyjuk megszikkadni. Szikkadás után nyeregszappannal, bőrápoló pasztával kenjük át a bőrrészeket, de amikor azt a bőr beszívta, puha ruhával töröljük fényesre. A zablát és a kengyelt töröljük szárazra. Az izzasztófilcet, nyeregalátétet hagyjuk megszáradni, majd száradás után gyökérkefével keféljük át, hogy puha maradjon. A naponkénti karbantartás ellenére időnként ki kell mosni, hogy a beszívott izzadtságot eltávolítsuk.

A bokszban vagy az állásban a legszükségesebb felszerelés a kötőfék. Minden lónak legyen külön kötőféke, amellyel a lovat a falba vagy a jászolperembe erősített karikába lánccal vagy kötéllel (fagolyóval a végén) kikötjük. A bokszban a kötőféket általában nem hagyjuk a lovon, levétel után a bokszajtó külső oldalán elhelyezett akasztóra tesszük.

A kantár a lóhasználat, az elővezetés, lovaglás és hajtás nélkülözhetetlen eszköze. Fő rendeltetése azonban az, hogy a ló szájában tartsa a zablát. A kantárral irányítjuk, vezetjük a lovat, melynek tartozéka a fémzabla. Használata kíméletes legyen, amely könnyű kezet és türelmet igényel, mert helytelen használata elronthatja, elvadíthatja a lovat.

A kantár alapvető két típusa a csikókantár és a nagykantár (155. kép). A csikókantár a legegyszerűbb és a leggyakrabban használt. A csuklózabla két végén lévő nagy karikához csatoljuk a kantárszárat. A nagykantár alkalmazása rendszerint feszítőzablával együtt történik, oly módon, hogy a nagykantár felső szára a csikózablához, alsó szára pedig a feszítőzablához kapcsolódik.

A kantár fő részei: tarkószíj, homlokszíj, orrszíj, állszíj, torokszíj, zabla, szár (156. kép). További kantártípusok lehetnek: angol lovaglókantár, hannoveri kantár, gömbölyített kantár, versenykantár, ügetőkantár, kapicán, stb. (157. kép).

Sokfajta zabla ismeretes, földrészenként, országrészenként vannak hagyományosan használt zablák és zablatípusok (158, 159, 160. kép). Általában ismert a csikózabla (nagykarikás, pálcás, olív), de gyakori a feszítőzabla is. További zablatípusok és kialakítások lehetnek még:

A zabla az előzáp- és a metszőfogak, illetve a szemfogak közé kerüljön. Az ínynek ezt a részét hordásznak nevezzük, amely elég érzékeny ahhoz, hogy rajta keresztül hassunk a lóra. Az érzékenyebb szájú lovaknál vastagabb vagy gumírozott, míg a “keményszájúaknál” inkább a merev, csavart sodrott zablát használjuk.

A nyereg a lovaglás elengedhetetlen kelléke, melynek (a történelem során, és a használattól függően) számtalan típusa alakult ki (161. kép). A ma használatos nyeregtípusok tulajdonképpen “ülőnyergek”, melyek a XIX. század óta terjedtek el, mert addig az ún. “állónyergeket” használták, amelyekben a lovasok inkább álltak, mint ültek a ló hátán. Ismertek az ún. “bock-nyergek” amelyeket a katonaságnál rendszeresítettek. A másik csoport az ún. priccs-nyergek nagy csoportja, amelyek valójában sportnyergek (ugró-, díjlovagló- és versenynyergek). A nyergek általában a következő főbb részekből állnak: a nyeregváz (fa, acél), az ülőrész (első kápa, ülés, hátulsó kápa), a nyeregszárnyak, a térdpárna, és a felrántószíjak (162. kép). A nyereg tartozékai a heveder, a kengyelszíjak és a kengyelek. A fémből készült kengyel mindig olyan legyen, hogy a lábfej ne szorulhasson be. Újabban a talpi részébe bepattintható gumibetétet alkalmaznak, amelyek segítségével könnyen talpközépen tartható a kengyelvas lovaglás közben. Itt kell megemlíteni a nyeregalátétet vagy izzasztót, amelyet a nyereg alá teszünk nyergeléskor, és a nyereghez rögzítünk. A nyeregalátét számtalan formában és színben készülhet. A legismertebb nyeregtípusok: az általános (univerzális) nyereg, az ugrónyereg, a díjlovagló nyereg, a versenynyereg, a military nyereg, a távlovagló nyereg, a western-nyereg, a dámanyereg, de megemlíthető még a bock-nyereg, az ősi magyar nyereg (füredi nyereg) és a csikósok által használt patrac.

Fontos, hogy a nyereg alakja, formája olyan legyen, hogy ne törje fel a ló hátát és a lovasnak is elfogadhatóan kényelmes legyen. Ezért sokan ún. “személyre szóló” (lóhoz és lovashoz illeszkedő) nyerget készítettnek.

Megemlítendő még a futószár, amely egy 10-12 m hosszú szíj vagy fonott pányva, amelyet a ló mozgatásakor vagy betanításakor használunk. A betanításkor, illetve kezdő lovas esetén használatos a nyakszíj (a ló nyaka köré csatolt szíj), és a szár ellen dolgozó lovak esetén a martingál (hevederből kiinduló a nyakszíjnál kettéágazó szíj). A lovaglás további kiegészítő eszközei a lovaglópálca, az ínvédők, a fáslik, a patavédő (pataharang), a fülvédő, és a lótakarók.

A lószerszámok (hámok) két típusa különböztethető meg, amelyek a szügyhámok (163. kép) és a kumethámok (hámigák) (164. kép). A szügyhám a ló szügyére és vállszögletére fekszik fel, a kumet pedig főleg a vállat terheli. A teher megoszlása és a ló testtömegének kihasználása szempontjából a kumethám kedvezőbb. Korábban Magyarországon mindkét hámféleséget használták. A nyugati országrészben inkább a kumet terjedt el, a középső és keleti régiókban pedig a szügyhámot kedvelték. Napjainkban főleg a szügyhámokat használják (165-166. kép).

A kantár és a szügyhám fontosabb részei: a tarkószíj, a homlokszíj, a szemzőtartó, a szemző, a torokszíj, a pofaszíj, az orrszíj, és a zabla, illetve a hajtószár, a szügyelő, a kápa, a hasló, a vállszíj, az ágyékszíj, a farmatring, a tartószíj, az istráng, és az istrángtáska.

A szemző alakjának megválasztására sok lehetőség van, kerülni kell a szögletes és kerek szemzők használatát, mert ezek nem magyarosak. A farmatring feladata, hogy visszatartás esetén a farok megakadályozza a hám előrecsúszását.

Az istráng lehet: kötélistráng (kender vagy műanyagkötés), lapos szíjistráng, és lapos csatlékú gömbölyű szíjistráng. A hajtószár (gyeplő) bőrszíjból készül, melynek típusai: egyszerű villás hajtószár, Széchenyi-szár, négyes- és ötös hajtószár (167-168. kép).

A sallangok a magyar fogatok legjellegzetesebb díszítő elemei. Használatukat nem szabad túlzásba vinni. A sallang lehet hasított, vágott (169. kép), fonott (170. kép), valamint ezek kombinációja, illetve rojt nélküli és rojtos. A magyar szerszámok használati jellegük alapján lehetnek gazdasági igás és díszhámok. A szíjazat erőssége és szélessége alapján beszélhetünk könnyű, középnehéz és nehéz hámról. A szíjszélek kialakítása alapján vannak sima és csipkézett bőrdíszítésű hámok. A szerszámok díszítői lehetnek a veretékek (sallangrózsák, karikák, csatok), melyek sima és csipkézett kivitelben is készülhetnek. A sima vereték bármelyik hámra illik, csipkézett vereték csak csipkézett bőrű szerszámra tehető.

A kumethámokat (hámigákat) hazánkban a szügyhámok a háttérbe szorították. Használatuk főként a hidegvérű fajtákra korlátozódott. A kumet leglényegesebb szerkezeti része a két íves részből összetevődő váz. Ezt régen kizárólag fából, majd pedig acélból készítették. A két íves részt csuklós szorítózárral fogják össze. A csatló beakasztására az acélvázra hegesztett húzófüles kampó szolgál. A kumethámok között igen sok típust és változatot különböztetnek meg. A legismertebbek a német, a francia és az angol kumetek, amelyeket leginkább már csak bemutatókon, parádékon láthatunk, de erdőgazdasági fogatolás esetén még midig a legelterjedtebbek. Nemzetközi fogathajtó versenyeken rendszerint a könnyű angol kumethámot használják (171. kép).